Így szólt a hír, amely körbement múlt héten a magyar sajtóban. A cikk tudni vélte, a féléves babáról azért mondtak le a szülei, mert beteg. A sztori heves reakciókat váltott ki, a kommentelők egy része a szülőket átkozta, mások azonnal rohantak volna örökbe fogadni a babát, s akadt, aki gyűjtést kezdett a kisgyerek számára. Az ügy jól tükrözi a nehéz sorsú gyerekekkel kapcsolatos tévhiteket, előítéleteket, s a média felelősségét is a kérdésben. A hírrel kapcsolatos reakciókat tesszük helyre gyermekvédelmi szempontból.

Hogy mondhat le egy szülő a gyerekéről? Az újsághírrel kapcsolatos reakciók egyik nagy csoportja a kisfiú vér szerinti szüleit hibáztatta. Az első megjelent cikk, a Bors írása még úgy tudta, a féléves gyereket betegsége miatt vitték a szülők be a kórházba, és mikor megtudták, akkor mondtak le róla, s ezt igyekezett szenzációsan tálalni. A helyszínhez, a győri kórházhoz közelebb levő Kisalföld lap aztán kiderítette, a kisbaba születése óta a kórházban van betegsége miatt. A valóságban ma Magyarországon 20 ezer gyerek él a családja nélkül, s sokféle ok, de mindig valamilyen nehéz helyzet vezet ahhoz, hogy egy gyerek elszakad a szüleitől. Lehet, hogy a szülők nem tudják nevelni, például pont azért, mert beteg, mert már több gyereket nevelnek nagy nehézségek között, mert mélyszegénységben élnek, mert egészségi vagy pszichés állapotuk nem teszi lehetővé. Sok gyereket pedig a gyámhivatal emel ki a családjából, mert ott elhanyagolják, bántalmazzák. A gyakorlatban emögött mindig további problémák állnak: mélyszegénység, alkoholizmus, rossz minták, munkanélküliség, hajléktalanság, betegségek, a kilátások hiánya. Egy súlyos beteg kisgyerek felnevelése pedig még a középosztálybeli családokat is megviseli, egy nagyon szegény, esetleg egyedülálló szülőt, főleg kistelepülésen, anyagi háttér nélkül megoldhatatlan nehézségek elé állít. Így sokszor a gyerek betegsége is közrejátszik abban, ha nem a szülők nevelik fel. Mindez a konkrét esetben csak spekuláció, nem tudni, a kisfiút miért nem nevelik fel a szülei, mivel a szülés után nem vitték haza, lehet, eleve nem szándékoztak megtartani.

A szülők írtak a kórházban hagytak egy levelet, hogy lemondanak a gyerekről. Ezt a Bors első, mint kiderült, igen pontatlan híradása vélte tudni, remélhetőleg a valóságban nem így történt. A lemondó (helyesebben az örökbefogadáshoz hozzájáruló) nyilatkozatot a gyermek szülei a gyámhivatalban tudják megtenni, ilyenkor a gyermek örökbe fogadható lesz, s rögtön örökbefogadó szülőket keresnek neki. Ha ilyen formában nem teszik meg a lemondást, csak a kórházban hagyják a gyermeket, akkor nem lesz azonnal örökbe fogadható, ilyenkor a gyereknek átmeneti gondoskodási formát keres a hatóság (intézetet, nevelőszülőt), és ha a szülő fél évig nem látogatja, akkor indulhat el az örökbefogadási eljárása. A gyakorlatban a lemondó nyilatkozat nélkül a kórházban „felejtett” újszülöttek legalább 9, de gyakran már 18 hónaposak, mire végleges családba kerülnek. Amennyiben esetleg mégis a kórháznak írtak ilyen levelet a szülők, remélhetőleg a védőnő vagy szociális munkás megkereste őket, hogy hivatalos formában is nyilatkozzanak a gyerek sorsáról.

Már 150-en jelezték, hogy szeretnék örökbe fogadni a gyermeket. Ez nem egészen így működik. Ha egy gyermek örökbe fogadható, akkor a gyermekvédelmi szolgálat keres neki megfelelő szülőt a saját nyilvántartásából, amely az összes, érvényes határozattal rendelkező szülő adatait tartalmazza. Ha ez eddig nem történt meg, akkor vagy nem örökbe fogadható a kisfiú, vagy pedig a súlyos állapota miatt senki sem vállalja. A Kisalföld úgy tudja, még fél évig kórházban kell maradnia a gyermeknek további műtétek miatt. A magyar örökbefogadók többsége azért jelentkezik, mert nem született gyereke, és minél kisebb, egészséges babát szeretne. Úgy szinte senki sem vállal idehaza gyereket, hogy esetleg nem biztos, megéri a felnőttkort. (Mindez megint csak spekuláció, a kisfiú pontos kilátásairól nincs információ.) A nemzetközi örökbefogadók elfogadóbbak, de ilyen állapotban a gyerek nyilván nem szállítható külföldre. Ha pedig valaki szeretne örökbe fogadni, a magyar rendszerben előbb a szándéknak kell meglennie, s csak a jelentkezés után ajánlanak majd neki gyermeket, a „megláttam egy aranyos gyereket és őt szeretném örökbe fogadni” Magyarországon nem nagyon működik.

Ha valaki örökbe fogadja a kisfiút, minden jóra fordul. Egy szülők nélkül élő gyermeknek valóban a legjobb választás az örökbefogadás, de az mindig törés marad benne, hogy nem a vér szerinti családjában nő fel. Ezzel kapcsolatban biztosan lesznek kérdései, és tudnia is kell a múltjáról, származásáról. A családokat elsődlegesen abban kellenes segíteni, hogy maguk tudják felnevelni a vér szerinti gyermekeiket, az örökbefogadás csak akkor jön szóba, ha erre nincs esély.

Két anyuka gyűjtést kezdett a kisfiú javára. Egész biztos a jószándék vezérli őket, de mire van szüksége egy féléves, kórházban fekvő kisbabának? Leginkább szeretetre, törődésre, jó orvosi ellátásra, emellett még pár ruhácskára és 1-2 játékra, többet nem is tudnak hova tenni. Több nagy zsák 68-as ruhát és játékot biztosan nem tud használni, a kórház már jelezte is, hogy nem tudja fogadni az adományokat. A cikkek szerint a gyermek jelenleg állami gondoskodásban él, tehát ellátják az igényeit. A segítő szervezetek folyamatosan gyűjtenek hátrányos helyzetű gyermekek, családok számára, de ők is gyakran tapasztalják, hogy nem megfelelő adományok érkeznek. Ilyen akció előtt mindig érdemes érdeklődni, pontosan mire lenne szükség, ez nem feltétlenül ugyanaz, mint amit az adakozó elképzel.

A média felelőssége. A Bors az első, szenzációsra fogalmazott cikket az egyik adománygyűjtő anyuka elbeszélésére alapozta, aki a kórházban találkozott a gyermekkel, s mint kiderült, részinformációi voltak, s azokat laikus módon fogalmazta meg. A cikk azonban alkalmas volt indulatok és szánalom kiváltására, a magyar sajtó ezt a verziót vette át. A Kisalföld alaposabban utánajárt a témának, beszélt a gyermek orvosával, viszont leírta a keresztnevét – és az ő, alapos és tárgyilagos tudósításuk sokkal kevesebb helyre jutott el a médiában. Az eset nagyon sok kérdést felvet a sajtó felelősségével kapcsolatban. Mennyi közölhető egy szülők nélkül élő gyermek történetéből? Miért ír egy lap cikket egy gyerekről egy olyan ember elbeszélése alapján, aki a gyermeknek nem jogi képviselője? Nyilatkozhat-e egy orvos a gyerekkorú paciense állapotáról? Szabad-e annyi információt megadni, amiből egyértelműen felismerhető a gyermek? Kinek használt ez a cikk, ráterelte-e a figyelmet a szülők nélkül élő kisgyerekek valódi problémáira? Mi volt a cikknek a célja? Szánalom keltése a gyermek iránt? Uszítás a „gonosz, felelőtlen” vér szerinti szülők ellen, akik már egy betegség miatt sem vállalják a gyermeket? Az, hogy minden olvasó nagyszerű szülőnek érezze magát, aki nem dobta el a gyerekét?

A fénykép nem a cikkben szereplő gyereket ábrázolja.