„Minden egyes nap attól féltünk, hogy aznap mi fog történni”

Juli 11 éves volt, amikor bekerült testvéreivel az SOS gyermekfaluba, mai napig emlékszik arra a napra. A rakparton mentek autóval, nem tudta, hogy merre tartanak. Juli története.
Emlékszem arra a napra, amikor elvittek. Szerencsére a testvéreimmel voltam, úgyhogy nagyon könnyű volt ilyen szempontból. Számíthattunk mindig is egymásra. Nagyon jó volt, hogy ezt nem egyedül kellett átéljem.
A szüleink folyamatosan vitatkoztak, az édesapám évről évre egyre agresszívabb lett, nem csak édesanyánkkal, hanem velünk is. Bántalmazott minket. Például nem pakoltuk el a szekrénybe a ruháinkat rendesen, és ő nem úgy kezelte, hogy ránk szólt, hanem azonnal csapott.
Szerintem a fizikai bántalmazás már tényleg a legalja, a legrosszabb, ami történhet egy gyerekkel. Volt, hogy az anyukánkat is fojtogatta előttünk, bántalmazta, üvöltözött vele folyamatosan. Elmondta, hogy miben nem jó anya, miben nem jó ember, miben nem jó nő, amit nekünk mind végig kellett hallgatni. Lelkileg azért volt rossz, mert minden egyes nap attól féltünk, hogy aznap mi fog történni.
Egy idő után már nem szerettük volna ezt a hányattatott életet élni. A két nővérem volt az, aki tulajdonképpen döntést hozott ez ügyben, amivel mi is egyetértettünk. Volt egy ismerősünk a gyámügyisnél, vele egyeztettünk, hogy már nem bírjuk ezt az életformát. Mondtuk neki, hogy bárhol jó nekünk, csak haza ne kelljen menni.
 
Mikor jöttek az ünnepek, pláne a karácsony, mindenki arról beszélt az iskolában és mindenhol, hogy mit kapott karácsonyra, hogyan töltötte az ünnepeket, hogy családi körben voltak, vagy éppen mamáéknál.  Mindenki áradozott, de én nem sokat tudtam mondani. Mert vitatkozással telt a karácsony, nem is nagyon kaptunk ajándékot.
 
Mikor bekerültem az SOS-be, egy pár hónap kellett ahhoz, hogy a pesti életet, a pesti zajt leváltsam arra a harmóniára, arra a vidéki életre, ami ott várt. Egy gyönyörű környezetben éltünk. Nagyon jól kijöttünk Mártival, a nevelőszülőmmel. Ő volt az, az ember, aki megengedte, hogy anyukának szólítsuk, és teljesen jól vette ki magát. Egy idő után már annyira automatikus volt, hogy mi mindannyian úgy mondtuk, hogy anya. „Szia, anya” – mondtuk, ha felhívtuk telefonon.
 
Itt az SOS gyermekfaluban egy állandóság volt. Volt kihez ragaszkodni, volt hová kötődni. Ez az én családom, ide tartozom, ő a nevelőanyukám, ő neki kell, hogy szót fogadjak. Őt szeretem, tisztelem, és tulajdonképpen mi gyerekek úgy éljük az ottani életünket, hogy ő az anyukánk, és rá tudunk támaszkodni. A másik házban pedig ott volt a barátnőm, aki ugyanúgy élt, mint én. Lehet, hogy mások a céljai, de erősítjük egymást. Nem azt éreztük, hogy mi egy átmeneti otthonban vagyunk, egy intézetben, hanem hogy családként tudtuk a mindennapjainkat megélni. A falu nagyon sok plusz órákat biztosít a gyerekek számára az iskola mellett, akár technikai szakkör, akár zeneoktatás, matematika, idegen nyelv.
 
Én a magam részéről nem szerettem beszélni arról, hogy miért kerültem be az SOS gyerekfaluba. Viszont a jelenlegi életemben a páromnak mindent elmondtam. Szerencsés vagyok, hogy egy olyan közösségben nőhettem fel, ahol a gyerekek gyerekeknek érezhetik magukat, és a koruknak megfelelően tudnak fejlődni, iskolába járni, nyári táborba menni, mindent biztosítanak nekik.
Tudom azt, hogyha nekem most megszületik a gyerekem, mindenáron egy harmonikus családi légkört szeretnék neki nyújtani. Hogy úgy tudjon felnőni, hogy a későbbiekben ő is egy igazi, teljes értékű felnőtté váljon. Ahogy igazából én is az SOS gyermekfalunak köszönhetően felnőttem. Mert én egy teljes értékű felnőttnek érzem magam az ő segítségükkel.